top of page

Sokáig magadban tartod, aztán egyszer csak robbansz. Van más út is.

okt. 28.
5 perc olvasás

Vannak helyzetek, amikor inkább csendben maradunk, pedig valami nagyon bánt bennünket. Amikor igent mondunk, holott legszívesebben nemet mondanánk. Amikor nem akarunk vitát, nem szeretnénk megbántani a másikat, vagy egyszerűen csak félünk attól, mi történne, ha végre kimondanánk, amit valójában érzünk.


Ezért inkább lenyeljük. Egyszer, kétszer, sokadszor is.


Aztán eljön egy pillanat, amikor egy egészen apró dolog miatt elveszítjük a türelmünket. Olyan szavak hagyják el a szánkat, amelyeket talán nem is így akartunk megfogalmazni. Vagy éppen olyasmit vágunk a másik fejéhez, amit már régóta magunkban hordozunk.


Utólag pedig ott marad bennünk a kérdés: miért nem tudtam ezt korábban, nyugodtan elmondani?


A kommunikáció nem csupán arról szól, hogy képesek vagyunk-e beszélni. Arról is, hogy meg tudjuk-e fogalmazni a saját érzéseinket, szükségleteinket és határainkat úgy, hogy közben a másik ember szempontjait is figyelembe vesszük.


Ez az asszertív kommunikáció lényege. És bár elsőre egyszerűnek tűnhet, a mindennapokban sokkal nehezebb lehet megvalósítani, mint gondolnánk.


Mi történik, amikor nem merjük kimondani, amit gondolunk?


Sokan úgy nőnek fel, hogy megtanulják: a békesség kedvéért jobb hallgatni. Ne vitatkozzunk, ne okozzunk csalódást, ne legyünk túl érzékenyek, és lehetőleg ne okozzunk kellemetlenséget másoknak.


Felnőttként ezek a minták észrevétlenül is meghatározhatják a kapcsolatainkat.


Talán igent mondunk egy újabb kérésre, miközben már így is túl sok a feladatunk. Nem szólunk, amikor valaki átlép egy határt, mert nem szeretnénk konfliktust. Elhallgatjuk, hogy valami rosszul esett, abban bízva, hogy a másik majd magától rájön.


Csakhogy a másik ember nem feltétlenül tudja, mi zajlik bennünk.


Amit mi egyértelműnek érzünk, azt ő talán észre sem veszi. Amit mi figyelmességnek vagy önfeláldozásnak szánunk, abból idővel kimondatlan elvárás lehet. A visszatartott érzések pedig nem feltétlenül tűnnek el: gyakran feszültségként, sértettségként vagy távolságtartásként jelennek meg.


És egy idő után már nem is feltétlenül arra haragszunk, aki megbántott minket, hanem arra is, hogy megint nem álltunk ki önmagunkért.


A hallgatás és a kitörés között van egy másik út is


Ha valaki nehezen fejezi ki az érzéseit, könnyen érezheti úgy, hogy csak két lehetősége van: vagy alkalmazkodik, vagy vállalja a konfliktust.


Pedig létezik egy harmadik út is.


Az asszertív kommunikáció nem azt jelenti, hogy mindig határozottak vagyunk, soha nem bizonytalanodunk el, vagy minden helyzetben tökéletesen megtaláljuk a megfelelő szavakat. Nem is arról szól, hogy mindenáron érvényesítjük az akaratunkat.


Sokkal inkább arról, hogy megtanuljuk képviselni önmagunkat anélkül, hogy közben figyelmen kívül hagynánk a másik embert.


Lehet nemet mondani anélkül, hogy megaláznánk valakit. Jelezhetjük, ha valami rosszul esik, anélkül, hogy támadnánk. Kérhetünk időt egy nehéz beszélgetés előtt, ahelyett, hogy indulatból válaszolnánk.


Például ahelyett, hogy azt mondanánk:


„Te soha nem veszed figyelembe, hogy nekem mennyi dolgom van!”


Megfogalmazhatjuk így is:


„Most nagyon sok feladatom van, és úgy érzem, hogy már nem fér bele még egy. Szeretném, ha ezt is figyelembe vennénk, mielőtt újabb dolgot vállalok.”


A különbség nem csupán a szavakban rejlik. Az első mondat könnyen védekezést vagy visszatámadást válthat ki. A második egyértelműen jelzi a saját helyzetünket és a határainkat, miközben lehetőséget ad a párbeszédre.


Ez nem jelenti azt, hogy a másik biztosan megérti vagy elfogadja, amit mondunk. Azt viszont igen, hogy mi megtettük a magunk részét azért, hogy világosan és tisztelettel kommunikáljunk.


Miért olyan nehéz határokat húzni a kapcsolatainkban?


A határaink kijelölése sokszor nem azért nehéz, mert nem tudjuk, mire lenne szükségünk. Hanem azért, mert félünk attól, mi történik, ha ezt ki is mondjuk.


Mi van, ha megbántom? Mi van, ha önzőnek tart? Mi van, ha emiatt megromlik a kapcsolatunk? Mi van, ha csalódást okozok annak, aki fontos nekem?


Ezek a kérdések különösen erősen jelenhetnek meg a családi kapcsolatainkban, a párkapcsolatunkban vagy a munkahelyünkön, ahol a másik ember véleménye és reakciója számít nekünk.


Ilyenkor könnyen összekeverhetjük a kedvességet az állandó alkalmazkodással, a türelmet a saját érzéseink elhallgatásával, a szeretetet pedig azzal, hogy mindig rendelkezésre állunk.


Pedig attól még lehetünk szeretetteljesek, hogy vannak határaink. Attól még lehetünk jó társak, szülők, munkatársak vagy barátok, hogy nem tudunk minden kérésre igent mondani.


A határhúzás nem feltétlenül a kapcsolat ellen irányul. Sokszor éppen azt segíti, hogy ne gyűljön fel annyi kimondatlan feszültség, amely később eltávolíthat bennünket egymástól.


Ehhez azonban nem elég tudni, hogy jogunk van nemet mondani. Azt is gyakorolnunk kell, hogyan mondjuk ki.


Amikor az érzelmeink gyorsabban reagálnak, mint ahogy gondolkodni tudnánk


Biztosan előfordult már, hogy egy beszélgetés közben hirtelen elöntött a düh, a csalódottság vagy a tehetetlenség. A másik mondott valamit, amit támadásnak éreztünk, és már válaszoltunk is. Talán élesebben, mint szerettünk volna.


Csak később, amikor a feszültség csökkent, jutott eszünkbe, mit kellett volna mondanunk. Vagy éppen az, hogy egyáltalán nem úgy akartuk kifejezni magunkat.


Ez emberi reakció. Feszültség alatt sokkal nehezebb átgondoltan kommunikálni, különösen akkor, ha egy helyzet korábbi sérelmeket vagy érzékeny pontokat érint.


Éppen ezért fontos megtanulni felismerni azt a pillanatot, amikor már nem igazán a helyzetre reagálunk, hanem az elöntő érzelmeink irányítanak bennünket.


Néha néhány másodperc szünet is segíthet. Máskor arra van szükségünk, hogy kimondjuk:


„Most túl feszült vagyok ahhoz, hogy ezt nyugodtan megbeszéljük. Szeretném folytatni, de szükségem van egy kis időre.”


Ez nem feltétlenül menekülés a helyzetből. Lehet annak a jele is, hogy felelősséget vállalunk a saját reakcióinkért.


A tudatos kommunikáció nem azt jelenti, hogy elnyomjuk az érzéseinket. Inkább azt, hogy megtanuljuk felismerni őket, és nem engedjük, hogy minden helyzetben automatikusan ők döntsenek helyettünk.


Nem kell minden helyzetben tökéletesen kommunikálnunk


Fontos, hogy az asszertivitást se egy újabb elvárásként állítsuk magunk elé.


Nem kell mindig nyugodtnak maradnunk. Nem kell minden konfliktust hibátlanul kezelnünk. És nem kell minden beszélgetés után azon gondolkodnunk, vajon elég jól fejeztük-e ki magunkat.


A változás gyakran egészen apró lépésekkel kezdődik.


Amikor legközelebb automatikusan igent mondanánk valamire, megállhatunk egy pillanatra, és megkérdezhetjük magunktól: valóban szeretném ezt vállalni?


Amikor valami rosszul esik, megpróbálhatjuk megfogalmazni az érzésünket ahelyett, hogy rögtön a másik szándékait kezdenénk találgatni.


Amikor pedig azt érezzük, hogy mindjárt olyasmit mondunk, amit később megbánnánk, adhatunk magunknak egy kis időt.


Ezek apróságnak tűnhetnek, mégis segíthetnek abban, hogy fokozatosan másképp reagáljunk azokra a helyzetekre, amelyek korábban újra és újra ugyanabba a körbe vittek bennünket.


És talán ez az egyik legfontosabb felismerés: nem kell egyik napról a másikra teljesen megváltoznunk. Elég, ha elkezdjük észrevenni a saját működésünket, és idővel új lehetőségeket keresünk.


A változás azzal kezdődik, hogy megértjük önmagunkat


Ha nehezen mondunk nemet, érdemes megvizsgálnunk, mitől tartunk valójában. Ha gyakran indulatosan reagálunk, segíthet felismerni, milyen érzések vagy helyzetek előzik meg a kitöréseinket. Ha pedig újra és újra olyan beszélgetésekben találjuk magunkat, amelyek után rosszul érezzük magunkat, érdemes elgondolkodnunk azon, min szeretnénk változtatni.


Nem azért, hogy mindenki más számára könnyebben kezelhetővé váljunk.


Hanem azért, hogy a saját érzéseinket, szükségleteinket és határainkat is képesek legyünk képviselni.


Az asszertív kommunikáció tanulható készség. Idő, gyakorlás és önismeret kell hozzá, és lesznek helyzetek, amelyekben továbbra is nehéznek érezzük majd. De minél jobban megértjük a saját reakcióinkat, annál több lehetőségünk nyílhat arra, hogy ne csupán megszokásból válaszoljunk.


Hogy ne mindig a félelem, a megfelelési kényszer vagy a felgyülemlett feszültség beszéljen belőlünk.


Hanem mi magunk.


Hogyan indulhatsz el ezen az úton?


Ha szeretnél tudatosabban reagálni a nehéz helyzetekben, jobban kezelni az érzelmeidet, és megtalálni azokat a szavakat, amelyekkel határozottan, mégis tisztelettel képviselheted önmagad, érdemes olyan gyakorlati segítséget keresned, amelyet a hétköznapokban is alkalmazhatsz.


A Csend Ereje című e-book, Melvin Fale tollából, ehhez kínál kapaszkodót.


A könyv a megszokott reakciók felismerésében és a tudatosabb válaszok kialakításában segít, hétköznapi, munkahelyi és magánéleti példákon keresztül. Gyakorlati kommunikációs mintákat és olyan eszközöket is bemutat, amelyekhez nehéz pillanatokban visszanyúlhatsz.


Ismerd meg A Csend Ereje e-bookot a YU UNLOCK oldalán, és fedezd fel, hogyan válhat a tudatosabb kommunikáció a mindennapjaid részévé.


Szerző: Melvin Fale

Hozzászólások


bottom of page